Giovanni (Guaita) szerzetes pap, aki olasz egyetemistaként érkezett Moszkvába az 1980-as években, a „Sophia” portálnak mesél Alekszandr Meny atyával való találkozásairól. Hogyan lehetett eljutni hozzá Novaja Gyerevnyába, miért nem fényképezték le őket soha együtt, hogyan osztotta meg Alekszandr atya az ebédjét a vendégével, és miért meggyőző ma is a szava.
Adás az „Isten” szó nélkül
Emlékszem, egyszer a Központi Televíziótól, az Első Csatornától, Osztankinóból kerestek fel Alekszandr atyát, és azt mondták neki: „Alekszandr atya, önt olyan érdekes hallgatni – bármiről beszél, mindig magával ragadó. Adunk önnek húsz perc adásidőt, és elmondhat mindent, amit csak akar.” De hozzátették: „Két megkötés azért van. Ne mondja ki Jézus Krisztus nevét, és ne használja az »Isten« szót.”
És képzeljék el – Alekszandr atya beleegyezett.
„Nem volna-e ideje ismét a Szókratész által kimondott örök szavakat helyezni mindennek a középpontjába: ki vagy te, ember? Miért létezel a Földön? Ezen el kell gondolkodni.”
Alekszandr Meny atya, a Szovjetunió Központi Televíziója, 1989
Ez a felvétel máig fennmaradt. Csodálatos prédikáció ez a feltámadt Krisztusról, amelyben nem mondja ki sem Jézus Krisztus nevét, sem az „Isten” szót. Ilyen tehetsége volt.
Ki volt Alekszandr atya?
Egy emberről szeretnék mesélni, akit ismertem, és aki nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Ő Alekszandr Meny atya.
Csodálatos pap, csodálatos értelmiségi, csodálatos teológus. Sokat írt a hitről, a vallásról, Krisztusról. És nagyon jó pap volt éppen lelkipásztorként: csodálatos módon tudott bárkivel szót érteni. Mindenekelőtt azonban tanú volt – Krisztus tanúja. Már kisgyermekkorában találkozott Krisztussal, és csak erről írt, erről beszélt és ezt hirdette.
„Azt kell mondanom, hogy úgyszólván születésemtől fogva keresztény lettem, mivel így neveltek. De minden embernek, még ha keresztény családban nevelkedett is, át kell esnie valamiféle megtérésen, fel kell fedeznie magának Istent, találkoznia kell Vele a saját útján. Nálam ez valahol tíz- és tizenkét éves korom között történt meg.”
Alekszandr Meny atya önmagáról
Görögül a „tanú” szó úgy hangzik: „martürosz”. Rendszerint „vértanúnak” fordítják. Talán éppen Alekszandr atya vértanúhalála mutatja meg nekünk, milyen csodálatos tanúja volt Krisztusnak – a műveiben, és ami a legfontosabb, egész életével.
Egy olasz a szovjet Moszkvában
1984-ben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat Svájcban. Alekszandr atyáról már akkor, egyetemistaként olvastam. Hívő voltam, katolikus, és érdekelt a keresztények élete a Szovjetunióban. Elég sokat olvastam – többek között Alekszandr atyáról is, tudtam, ki ő és mivel foglalkozik.
Aztán, amikor Moszkvába kerültem, váratlanul megtudtam, hogy nagyon közeli barátaim, Lena és Andrej, az ő lelki gyermekei. Nagyon megörültem, ők pedig meghívtak: épp akkor született egy kislányuk, elhatározták, hogy megkereszteltetik, és erre Alekszandr atyát kérték fel. Azt kérték, hogy otthon keresztelje meg – akkor nem értettem, miért. Az ok pedig az volt, hogy Andrej egy úgynevezett „postafiókban”, vagyis titkos állami intézetben dolgozott, és nem vállalhatta nyíltan a hitét.
Így ismerkedtem meg Alekszandr atyával, azt hiszem, 1987-ben. Bemutattak neki: olasz, fiatal egyetemista, oroszul tanul. Alekszandr atya nagyon örült az ismeretségnek, és beszélgetésbe elegyedtünk.
Rögtön csodálatos benyomást tett rám – a külsejével, a hangjával, a tekintetével, azzal, ahogyan a beszélgetést vezette. Kétségtelenül ő volt a figyelem középpontjában, és nemcsak azért, mert pap volt, hanem azért is, mert hihetetlenül érdekes beszélgetőtárs volt. A legfőbb benyomásom azonban más volt: Alekszandr atya minden egyes embernek hatalmas figyelmet szentelt. Bárkivel beszélt is, a beszélgetőtársa úgy érezte, hogy Alekszandr atya most csak érte van itt, és hogy számára az egész világon csak ő létezik. Talán ez volt az első, ami megragadott.
Azon a napon nem fényképeztek le minket együtt. A keresztelőről maradtak fényképek, de külön-külön: Alekszandr atya külön, én külön. Abban az időben Alekszandr atyának gondjai voltak a külföldiekkel való ismeretségei és kapcsolatai miatt, ezért szándékosan soha nem fényképeztek le minket együtt – sem akkor, sem később. Így egyetlen közös képem sincs Alekszandr atyával.
„Hol van a mi Ványánk?”
Nagyon érdekes volt beszélgetni vele, és rögtön mondtam neki, hogy szeretném folytatni a kapcsolatot. Alekszandr atya így felelt: „Jöjjön el hozzánk a templomba.”
Az egyházközsége Novaja Gyerevnyában volt, Puskino mellett, közvetlenül Moszkva határán túl. Volt ott egy idős hívő asszony, Szonya, aki Alekszandr atya titkáraként szolgált. Lerajzolta nekem egy füzetbe, és részletesen leírta az utat: a Jaroszlavli pályaudvarról elővárosi vonattal Puskinóig, onnan busszal Novaja Gyerevnyáig, majd tovább gyalog. Ezt a rajzot ma is magam előtt látom. Csak egyet nem írt le – Alekszandr atya nevét. Csak a kezdőbetűket: „O. A.” (otyec Alekszandr, azaz Alekszandr atya). Alekszandr atya jegyzetfüzetébe pedig nem „Giovanni”, hanem „Ivan” néven írt be engem. Ilyen idők jártak: Alekszandr atyának valóban kellemetlenségei voltak a külföldiekkel való kapcsolatai miatt.
Amikor megérkeztem, éppen a vasárnapi Szent Liturgia folyt. Úgy tűnt nekem, hogy hihetetlenül sokáig tart, hogy az emberek nagyon sokáig állnak és imádkoznak – először voltam ott, és nagyon csodálkoztam. Aztán a Szent Liturgia véget ért, és következtek az egyéb szertartások – már nem emlékszem, temetési szertartás volt-e vagy egyházi esküvő. Nagyon-nagyon sokáig vártam Alekszandr atyára, és csodálkoztam, hogyan bírják az emberek ilyen sokáig.
És amikor végre, az összes szertartás után, Alekszandr atya kijött, körülnézett, megállt a templom lépcsőjén, és hangosan, szándékosan megkérdezte: „Hol van a mi Ványánk?” Mert nála így voltam beírva. Nagyon jól tudta, hogy ez a Ványa én vagyok.
Ebéd egy tányérról
Az istentisztelet után Alekszandr atya maga hívott be a templom melletti kis faházba, ahol az egyik szoba a dolgozószobája volt. Ott gyakran beszélgetett a híveivel. Leültünk, és beszélgetni kezdtünk.
Eszembe sem jutott, hogy fáradt, hogy végigszolgálta a Szent Liturgiát és a szertartásokat, és bizonyára pihennie kellene. Számomra ez hihetetlen lehetőség volt, hogy beszélgessek vele. És rögtön feltettem neki minden kérdést, ami csak bennem volt: mi a különbség a katolikusok és az ortodoxok között, mi választ el minket egymástól, és így tovább. Alekszandr atya nagyon nyugodtan mindenre válaszolt.
Lenyűgözött, milyen figyelemmel hallgatott. Ő tekintélyes teológus volt, én egészen fiatal egyetemista. Mégis milyen figyelmesen hallgatott, hogyan igyekezett válaszolni, hogyan tréfálkozott, hogyan tudta a bonyolult dolgokat nagyon egyszerű nyelven, egy egyszerű példán keresztül elmagyarázni.
Miközben beszélgettünk, egy hívő asszony bekopogott, belépett, és azt mondta: „Alekszandr atya, ön semmit sem evett.” – „Igen, persze hogy nem ettem – istentisztelet volt. Tegnap óta semmit sem ettem.” – „Hadd hozzak önnek ebédet.” Alekszandr atya beleegyezett.
Az asszony rögtön visszajött egy tányérral – ma is emlékszem: rizs, egy kis sárgarépa és borsó. Alekszandr atya elvette a tányért, és megkérte: „Kaphatnék még egy villát?” És azt a keveset kettéosztotta: „Ebédeljünk együtt, Giovanni.”
Ilyen volt Alekszandr atya. Bárkivel szót tudott érteni, és csodálatos figyelmet szentelt mindenkinek, kivétel nélkül.
Szeretni a sajátunkat nem jelenti azt, hogy gyűlölni kell a másét
A katolikusokról és az ortodoxokról beszélgettünk. Emlékszem, milyen tisztelettel beszélt a Katolikus Egyházról. Természetesen a saját egyházáról, az Orosz Ortodox Egyházról hatalmas szeretettel beszélt – de a Katolikus Egyházról és általában a többi keresztényről is nagy tisztelettel szólt.
Később megértettem, mi állt e mögött. E mögött egy nagyszerű elvi álláspont állt, amelyről Alekszandr atya maga is beszélt néha. Magától értetődőnek, szinte közhelynek nevezte: nem szabad elfelejteni, hogy a saját anyánk iránti szeretet egyáltalán nem feltételezi a szomszéd anyja iránti gyűlöletet.
„Szeretni a sajátunkat egyáltalán nem jelenti azt, hogy gyűlölni kell a másét. Íme, egy egyszerű válasz. A saját anyánk iránti szeretet – sokszor elmondtam már, ez már közhellyé vált – természetes és jogos. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezt a szeretetet a szomszéd anyja iránti gyűlöletnek kellene táplálnia.”
Alekszandr Meny atya, Leningrádi Televízió, „Pjatoje koleszo” („Ötödik kerék”), 1989
Ez volt Alekszandr atya álláspontja. Néha ökumenistának nevezik. Pedig egyszerűen igazi keresztény volt.
Akkor még nem igazán értettem, milyen ritka ez az álláspont. Később sajnos sokszor szembesültem az életben azzal, hogy az emberek, miközben a sajátjuk – a saját népük, a saját egyházuk – szépségét és fontosságát hangsúlyozzák, nem szeretnek és befeketítenek minden mást. Úgy gondolom, e mögött valamiféle kisebbrendűségi érzés és önbizalomhiány áll. Alekszandr atyában semmi ilyesmi nem volt.
Az ortodoxiának azt az arcát mutatta meg nekem, amely később meghatározta az életutamat. Ez a mindenki előtt nyitott ortodoxia. Az Úr Jézus Krisztus személyére, a feltámadt Krisztusra összpontosító ortodoxia – amely ezért semmitől sem fél, nem fél a párbeszédtől senkivel: sem más keresztény egyházakkal, sem más vallásokkal, sem a kultúrával, sem a világi társadalommal, sem a jelenkorral. Az ortodoxiának éppen ezt az arcát képviseli Alekszandr atya.
A záró tűzijáték
A legcsodálatosabb azonban élete utolsó évei voltak. Amint a Szovjetunióban lehetővé vált nyilvános előadásokat tartani, elkezdődött – ahogy én nevezem – élete záró tűzijátéka. A vallásra vonatkozó törvények 1987-ben kezdtek megváltozni, Rusz megkeresztelkedése 1988-as ezeréves jubileumának előestéjén. 1990-ben pedig Alekszandr atyát meggyilkolták. Mindössze az utolsó két évről van szó.
Ezekben az években hetente többször is fellépett Moszkvában, nyilvános előadásokat tartott, kurzusokat vezetett – például a 19. századi orosz vallásfilozófiáról. Kiválóan ismerte a párizsi teológiai iskolát, és mindig idézte azokat a szerzőket, akik éppen Párizsban írtak az ortodox teológiáról.
Emlékszem azoknak az előadásoknak a plakátjaira: valamelyik gyár, mondjuk a „Sarló és Kalapács”, meghívja Alekszandr Meny protoierejt, hogy tartson előadást a 19. századi vallásfilozófiáról. Ez szinte mulatságos volt. Alekszandr atya pedig ezeket az előadásokat rögtönözve tartotta, többnyire jegyzetek és vázlat nélkül, és ugyanígy rögtönözve válaszolt a végén a legkülönfélébb kérdésekre. Ehhez csodálatos tehetsége volt. Emlékszem a luzsnyiki stadionban tartott előadására is – hatalmas tömeg előtt.
„Ebben áll hitünk diadala, barátaim, mert velünk van az Úr Jézus. Nem Jézus tanítása, hanem Ő maga – élő és feltámadt. Krisztus feltámadt!”
Alekszandr Meny atya, beszéd az Olimpijszkij sportkomplexumban
Az értelmiségiek törzsének misszionáriusa
Miben rejlett Alekszandr atya különlegessége? Szergej Szergejevics Averincev az értelmiségiek törzse misszionáriusának nevezte. Hozzáteszem: ez különösen vad törzs.
Alekszandr atya körül valóban nagyon sok értelmiségi volt. Például Galics, a szovjet értelmiség bárdja – Alekszandr atya híve volt, és még dalt is írt a Novaja Gyerevnya-i templomról. Maga Szergej Szergejevics Averincev. Nagyezsda Mandelstamon, Oszip Mandelstam költő özvegyén Alekszandr atya végezte el a betegek szent olajjal való megkenését, és ő végezte a temetési szertartását is. Hívei között volt Andrej Szmirnov rendező, Marija Jugyina zongoraművésznő, festők, írók. Minden ember előtt nyitott volt – legyen az tudós vagy művész.
Ugyanakkor nagyon szerették őt a Novaja Gyerevnya-i helybéli idős asszonyok, a hívei. Annak az idős asszonynak, aki panaszkodni kezdett, hogy füstöl a kályhája, ugyanolyan osztatlan figyelmet szentelt, mint az értelmiséginek, aki kifejezetten azért jött ki Moszkvából, hogy beszélgessen vele.
„A kutya majdnem ember”
Alekszandr atyának fantasztikus humorérzéke volt. Mindig a társaság lelke volt: gitározott, remek vicceket mesélt.
Emlékszem, Fazil Iszkander mesélte: egyszer Alekszandr atya jelenlétében valaki azt mondta, hogy az állatoknak nincs humorérzékük – nem nevetnek és nem mosolyognak, sírni tudnak, de mosolyogni nem. Valaki ellenvetette: „De én azt hallottam, hogy a kutyák néha mosolyognak.” Alekszandr atya pedig teljes nyugalommal, spontán így felelt: „Nos, ez nem meglepő: a kutya majdnem ember.” Így tudott beszélni és tréfálkozni.
Emlékszem, amikor egy színésznő először került Alekszandr atyához. Teljesen világi ember volt, és szinte semmit sem tudott az egyházi életről. Őt egyszerűen lenyűgözte Alekszandr atya szépsége: „Miért ilyen szép?” Alekszandr atya valóban nagyon szép ember volt. A bibliai prófétákra emlékeztetett.
„Találja ki, mi a foglalkozásom”
Van még egy nagyon érdekes dolog – ahogyan a papságot értette. Számára ez nagyon különböző adottságokból összeálló mozaik volt.
Van egy nagyszerű történet Alekszandr atya fiától, Misától. Egészen kisfiúként utazott az apjával vonaton, és éjjel egy idegen ember ült be hozzájuk a fülkébe. Az apa és az idegen között beszélgetés indult – filozófiáról, vallásról, hitről, tudományról, művészetről. Alekszandr atya természetesen mindezekről szakértelemmel tudott beszélni.
És útitársa egyszer csak megkérdezte: „Bocsásson meg, sehogy sem tudok rájönni, mi a foglalkozása?” – „Találja ki.” – „Ön bizonyára filozófus.” – „Nem, a filozófiához van némi közöm, de nem vagyok filozófus.” – „Akkor bizonyára pszichológus vagy pszichoterapeuta – ismeri az emberi lelket.” – „Igen, az emberi lelket talán ismerem, de nem vagyok sem pszichológus, sem pszichoterapeuta.” Ez így ment sokáig: „Talán ön művész?…”
Úgy tudom, Alekszandr atya végül nem is árulta el neki, hogy pap. El lehet képzelni annak az embernek a meglepetését a szovjet időkben, amikor a papokról egészen mást gondoltak – hogy félig vagy teljesen írástudatlanok. Ilyen volt Alekszandr atya, és így értette a papi szolgálatát.
„Az életemben nincs semmi rendkívüli. Hétköznapi élet. Mint mindenki, korán kelek, sötétben megyek a templomba, aztán az emberekkel foglalkozom, gyóntatok, végzem a Szent Liturgiát, elkísérem az embereket az örökkévalóságba, fogadom a csecsemőket, megesketem a fiatal párokat. Aztán betegekhez, rászorulókhoz járok. Hazamegyek, és lopott percekben olvasok valamit, írok. Nagyszerű dolog az elővárosi vonat. Mindennap azzal járok: olvasok, írok, dolgozom, gondolkodom, alszom. Szóval minden rendben van.”
Alekszandr Meny atya önmagáról
A kereszténység még csak most kezdődik
Mi a legfontosabb abban, amit Alekszandr atya írt és mondott?
Amikor itt, Franciaországban, megjelent Alekszandr atya első francia fordítású könyve – előadásainak és beszédeinek gyűjteménye –, azt a címet kapta: „A kereszténység még csak most kezdődik”. Úgy gondolom, ez az egyik legfontosabb aforizmája. Számára a keresztény hit nem kulturális örökség, noha kétségtelenül tisztelte és szerette a kultúrát, az egyetemes emberi kultúra egészét. A kereszténység azonban sokkal több, mint a múlt öröksége.
Ha arra kérnének, hogy egyetlen mondatban mondjam el, ki volt Alekszandr atya, és milyen szerepet játszott az életemben, azt mondanám: olyan ember volt, aki Krisztusra mutatott.
Amikor elolvastam „Az Emberfia” című könyvét, meglepett, hogy a főszereplőről, Krisztusról úgy beszél, mintha személyesen ismerné, mintha a legközelebbi barátjáról mesélne. És valóban így van: Alekszandr atya személyesen ismerte Krisztust, és ezért meggyőző a szava. Krisztus nem a múlt öröksége. Ő élő jelenlét itt és most.
„Krisztus él a földön, rejtetten és titokban él, és megsegíti azokat, akik az Ő útját követik. Ő a világban marad, Ő a világban él, és ebben gyökerezik a mi reménységünk. Az Úr most is velünk van, mindegyikünkkel. Csak oda kell fordulni Hozzá, és segítségül kell hívni Őt. Ahogyan Pál apostol mondta, nincs messze egyikünktől sem.”
Alekszandr Meny atya, prédikáció a templomban
„A kereszténység még csak most kezdődik.” Az örömhír, mondja Alekszandr atya, a jövő vallása. Nem csupán atyáink vallása, dicső múltunké, hanem a mai nap vallása, és talán még inkább a jövő vallása. Erről beszél Krisztus, és ezt hirdette Alekszandr atya.
Ezért a legfőbb szó, amely mindennek az összefoglalása lehetne, az a szó, amellyel Máté evangéliuma végződik. A feltámadt Krisztus ígérete tanítványainak: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Alekszandr atya érezteti Krisztusnak ezt a csodálatos jelenlétét.
Nagyon remélem, hogy akik elolvassák ezeket a visszaemlékezéseket, később kézbe veszik Alekszandr atya könyveit is – talán éppen „Az Emberfia” című könyvvel kezdve.
„Mert Krisztus Jézus nem könyvet, nem kőtáblákat, nem emlékművet hagyott ránk, hanem Ő maga maradt velünk, a szava szerint: »Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.« És minden ember – te, te, bárki – találkozhat a feltámadt Úrral a maga útján. És ma is mindegyikünknek azt mondja: nehéz neked, nem tudod, merre menj? Ne félj, én vagyok. Én mindig veled vagyok.”
Alekszandr Meny atya, beszéd az Olimpijszkij sportkomplexumban
„Az Emberfia” – ingyenes hangoskönyv: predanie.ru/men-aleksandr-protoierey/syn-chelovecheskiy/
Videóváltozat: youtu.be/h66f4eYWX-k – a „Sophia” portál és Giovanni (Guaita) szerzetes pap csatornájának közös adása, www.youtube.com/@giovanniguaita1591 (feliratok: orosz, angol, olasz, francia).
Lejegyezte a „Sophia” portál. Alekszandr Meny atya idézetei archív videofelvételekből származnak: a subinói Szent Kozma és Damján-templom archívuma; a Szovjetunió Központi Televíziója, 1989; Leningrádi Televízió, „Pjatoje koleszo”, 1989. Fényképek – lásd a képaláírásokat.